Nyugodt, időben lefekvős péntek estének indult. Minden rendben ment, mígnem legkisebb sarjunk úgy gondolta, nem fogadja meg szülői intésünk, és kipróbálja, milyen (ahogy Balázs mondta) kötél nélkül bungee jumping-olni. Milyen? Fejre érkezünk, a nyakunkon visszabillen a 12 kg-os testsúlyunk, majd kisebb dübbenéssel földet érünk. Hanyatt. Szüleink, és nagytestvérünk, akik szűk 5 cm-re helyezkednek el a becsapódás helyszínétől, eltérő érzelmi reakcióval reagálnak. Ezeket nem részletezném. DE! Úgy döntöttem, mint rendes anya, felsírás ide, vagy oda, elviszem és megmutatom egy orvosnak. Jelzem, már a lakásajtóban ugrált, de biztos, ami biztos, néha próbálok következetes lenni. Felhívtam a gyerekorvosunkat, aki megnyugtatott, jó irányba indultam, Kenézy, megröntgenezik, és szóljak, hogy mi van, de ha nem vesztette el az eszméletét, akkor minden rendben. Persze nem mentem egyedül, apa is jött, és Dávid is a kíséret része volt. Mintha minden nap a balesetire járnék, úgy tudtam, hol kell bemenni. Felvettek bennünket, majd irány a tömeg, közel 35 fok, levegő 0. Mondtam, oké, ha eddig nem, majd most beteg lesz mindenki! Rájöttünk, legjobb, ha a kijárat közelében állunk meg, így kapunk néha friss levegőt. Na, nem azért, mert olyan sűrűn mentek haza a betegek, hanem mert a fotocellás ajtó folyamatosan kinyílt, ahányszor levegőt vettünk (megmozdultunk). És most Hölgyeim és Uraim! Itt a Való Világ! Nem volt 6-os, vagy 12-es karika a bal sarokban, és nem is az Inami ment műsoron, de gyermekeim betekintést nyerhettek abba, hol, és hogyan élnek azok, akik nem a mi köreinkben forognak. Volt ott Ukrajnából érkezett súlyos balesetes, szétzúzott fejű alkoholista, összevert hajléktalan, amputált lábú, ápolatlan, büdös cukorbeteg, rendőr kollegák, rengeteg biztonsági őr (néha úgy éreztem magam, mintha a BV-ben lennénk), feszült, de végtelenül kedves orvosok, és persze kisgyerekek. Nem vártunk sokat, úgy 2 és fél óra múlva szabadultunk is. Semmi baja a gyereknek, túlesett első fej-röntgenén, amit hősiesen csinált, elsőre sikerült minden felvétel. (Az előtte lévő, "kissé" illuminált "beteg" tanulhatna tőle, neki kb, az ötödik felvétel sikerült!) Nagy kaland volt, nekem új nézeteim és ötleteim vannak az egészségügyi ellátásra vonatkozóan, amiért sokan biztosan megköveznének, de nagyon durva, ami ott megy. Min. 1 órát vártunk, mire bejutottunk, Balázs már azt megpendítette, hogy menjünk haza, hiszen látszólag semmi baja, én pedig biztos vagyok benne, hogy legközelebb, bár remélem nem lesz ilyen, sokkal súlyosabb lefolyásúnak fogom lefesteni a helyzetet a felvételi pultnál. Pl.: Igen, igen, elvesztette az eszméletét, és úgy kellett fellocsolni. Durván hangzik, de ha nem teszem, akkor több órát kell arra várnom, hogy megvizsgálják a gyerekem, mert előbb bejut a koszos, büdös, ittas.... :( Szomorú és dühös voltam, de nem az orvosokra haragudtam, Minden tiszteletem az Övék. láttam a rendszer hiányosságait, a saját bőrömön tapasztaltam, és ez nagyon elkeserít. Hétvégén dühöngtem egy kicsit. Mára lenyugodtam. Marcell jobban van, mint valaha, szívós gyerek. Ha én így estem volna, tuti tolószékben kötök ki. Szörnyű látvány volt! De jól végződött! Kedves ismerősöm megnyugtatott, egyszer minden gyerek kipróbálja, milyen a Baleseti! Sikerült, már mindkettő megvolt, a közeljövőben nem megyünk!